Jégeső

Más lett a világ. Azután lett más, amikor váratlanul felkerekedtem, és olyan módon hagytam el az otthonomat, majd tértem vissza, ahogy korábban még nem csináltam soha. Kiálltam stoppolni az autópálya bejáratához a hátizsákommal, feltartottam a hüvelykujjam, és egyszer csak eltűntem.

Hét órával később a tengerparton ültem egy szökőkút medencéjének peremén, ahol megismerkedtem Vicentével, a portugál csavargóval, majd tizenhárom óra elteltével már Nikával filmeztem a konyhában. Újabb hét óra múlva Vicentével nekiindultam Velencének, és tizenhárom órával később oda is értem, ahol hét óra ébrenlét és hét óra alvás után hátat fordítottam a valószínűleg végtelen távolságoknak, hogy hazainduljak. Tizenhárom órán át törtem az utat Trieszt felé, ahol a könnyelműség és a balszerencse kereszttüzében hét didergő órát töltöttem egy benzinkút szegletén kucorogva, de ekkor a gondviselés értem küldött egy nagyszerű spanyol kamionvezetőt, aki olyan erővel lendített Magyarország felé, hogy tizenhárom órával később már kinyújthattam kezem a nyúl üregéből, és megkapaszkodhattam egy kezem ügyébe eső fűcsomóban. Rántottam  magamon egyet, mire az üreg olyan erővel vetett ki magából, hogy egyenesen a Balaton vizébe bukfenceztem.

Így esett, hogy elmentem a tengerhez és vissza, így fest most visszaemlékezve ez a történet, és akkor hazaérkezve, Siófok utcáin téblábolva is valami ilyesmi gondolatok kavarogtam a fejemben.

Akkor még nem jutott eszembe, hogy nem csak az változott meg azon az úton, hogy új helyekkel bővült ki az ismert világom, és hogy nem is ez volt a lényege a változásnak. Ami igazán nagyot ütött rajtam, az egy mindaddig ismeretlen állapot megtapasztalása volt. Nem az vált fontossá, hogy hova megyek, hanem az, hogy olyan módon utazok, ahogy azt korábban még soha sem tettem. Olyan irányból álltam az élet elé, amit korábban nem ismertem. Belekerültem egy különböző valóságba, pedig én magam továbbra is megmaradtam kelet-európai egyetemistának, egy felemelkedő munkáscsalád gyermekének, egy érzékeny balféknek, tehát maradtam, aki voltam – viszont tanultam valami olyat, amihez hasonlóról azelőtt nem volt tudomásom.

Azt hiszem, lehet mondani, hogy ez egy level up volt, újfajta életesemény, és egyben paradigmaváltás. Megváltozott a világ – noha csak az én kis világom, de vele az a rész is, ami én vagyok a világban, és bár csak egy halvány árnyalat adódott hozzá, de az annak a teljes egészéhez hozzáadótott. Siófokon révbe ért egy életismereti expedíció.

Mindennek révületében sétáltam a városközpont irányába. Ott gyalogolva még megesett az a kis sorspoén, hogy két hátizsákos külföldi srác leszólított útbaigazításért. Épp nagyon útban voltak valahova, tudni akarták, hogy merre induljanak az autópályához. Stopposok… Elmondtam nekik, amit tudniuk kellett, aztán a kezükbe nyomtam azt a zacskó őszibarackot, ami a kedvenc gyümölcsömöm volt akkoriban, és amit az imént vettem egy Spárban, és ők meglepődtek és elfogadták, így amit addig én majszoltam, azt attól fogva ők majszolták tovább.

Mármint persze nem ugyanazt a szem barackot, hanem a többi különálló szem barackokat, a lényeg ebben csak annyi, hogy olyannyira könnyűnek, légiesnek és szabadnak éreztem magam, hogy ettem, amíg ennem kellett, és ez jó volt nekem, és amikor már nem kellett ennem, akkor a feleslegessé vált tulajdonomat tépelődés nélkül tudtam akarni felhasználni valami kedves kis célra.

Egyszer csak az támadt bennem, hogy most nagyon tudnám érezni a Balatont.

Átvágtam a közeli parkon, az égig érő platánok alatt tekergő ösvény mély kavicságyában gázolva kötelességtudóan zörgött a sportcipő a lábamon, törte a kavicsfelszínt, mint a jeget. Elmentem a partig, ahol aztán lefeküdtem a fűbe, és próbáltam azon gondolkozni, hogy hazaértem, de nagyon zsongott a fejem. Csak kapkodtam a gondolataimat ide oda. Jó érzés volt lefeküdni a fűre, de nem volt olyan egyszerű lelassítani négy nap törekvés után. A szél néha rátolta a meztelen lábszáramra azokat a cseppeket a Balatonból, amik az apró kis hullámok tarajáról felugrálnak, ennek a tapasztalása tudott csak némileg csillapítani.

Rövidesen feltápászkodtam, és beültem a restibe egy sörre. Nem volt jó ötlet inni, nem esett jól, de a veszprémi busz érkezéséig eltöltöttem vele az időt. Az a busz aztán tette a dolgát, és hazavitt.

Veszprémben már a házunk felé sétáltam a széles, mogyorófás Jutasi úton, és épp kezdett egymásnak feszülni bennem a távollét érzése, meg a menekülésből hazaérkezés, amikor egyszer csak eleredt az eső, amolyan hirtelen támadt nyári zivatar módjára. Nem is csak egyszerű eső volt az, hanem jég is potyogott az égből. Keletkezett bennem egy vers ekkor, amit megmagyarázatlanul szeretnék itt hagyni a történet végén, és ami mindössze két szóból áll:

Hazaérni jégeső.