Menni kellett – Jégeső

Más lett a világ. Azután lett más, amikor váratlanul felkerekedtem, és olyan módon hagytam el az otthonomat, majd tértem vissza, ahogy korábban még nem csináltam soha. Kiálltam stoppolni az autópálya bejáratához a hátizsákommal, feltartottam a hüvelykujjam, és egyszer csak eltűntem.

Hét órával később a tengerparton ültem egy szökőkút medencéjének peremén, ahol megismerkedtem Vicentével, a portugál csavargóval, majd tizenhárom óra elteltével már Nikával filmeztem a konyhában. Újabb hét óra múlva Vicentével nekiindultam Velencének, és tizenhárom órával később oda is értem, ahol hét óra ébrenlét és hét óra alvás után hátat fordítottam a valószínűleg végtelen távolságoknak, hogy hazainduljak. Tizenhárom órán át törtem az utat Trieszt felé, ahol a könnyelműség és a balszerencse kereszttüzében hét didergő órát töltöttem egy benzinkút szegletén kucorogva, de ekkor a gondviselés értem küldött egy nagyszerű spanyol kamionvezetőt, aki olyan erővel lendített Magyarország felé, hogy tizenhárom órával később már kinyújthattam kezem a nyúl üregéből, és megkapaszkodhattam egy kezem ügyébe eső fűcsomóban. Rántottam  magamon egyet, mire az üreg olyan erővel vetett ki magából, hogy egyenesen a Balaton vizébe bukfenceztem.

Így esett, hogy elmentem a tengerhez és vissza, így fest most visszaemlékezve ez a történet, és akkor hazaérkezve, Siófok utcáin téblábolva is valami ilyesmi gondolatok kavarogtam a fejemben.

Akkor még nem jutott eszembe, hogy nem csak az változott meg azon az úton, hogy új helyekkel bővült ki az ismert világom, és hogy nem is ez volt a lényege a változásnak. Ami igazán nagyot ütött rajtam, az egy mindaddig ismeretlen állapot megtapasztalása volt. Nem az vált fontossá, hogy hova megyek, hanem az, hogy olyan módon utazok, ahogy azt korábban még soha sem tettem. Olyan irányból álltam az élet elé, amit korábban nem ismertem. Belekerültem egy különböző valóságba, pedig én magam továbbra is megmaradtam kelet-európai egyetemistának, egy felemelkedő munkáscsalád gyermekének, egy érzékeny balféknek, tehát maradtam, aki voltam – viszont tanultam valami olyat, amihez hasonlóról azelőtt nem volt tudomásom.

Azt hiszem, lehet mondani, hogy ez egy level up volt, újfajta életesemény, és egyben paradigmaváltás. Megváltozott a világ – noha csak az én kis világom, de vele az a rész is, ami én vagyok a világban, és bár csak egy halvány árnyalat adódott hozzá, de az annak a teljes egészéhez hozzáadótott. Siófokon révbe ért egy életismereti expedíció.

Mindennek révületében sétáltam a városközpont irányába. Ott gyalogolva még megesett az a kis sorspoén, hogy két hátizsákos külföldi srác leszólított útbaigazításért. Épp nagyon útban voltak valahova, tudni akarták, hogy merre induljanak az autópályához. Stopposok… Elmondtam nekik, amit tudniuk kellett, aztán a kezükbe nyomtam azt a zacskó őszibarackot, ami a kedvenc gyümölcsömöm volt akkoriban, és amit az imént vettem egy Spárban, és ők meglepődtek és elfogadták, így amit addig én majszoltam, azt attól fogva ők majszolták tovább.

Mármint persze nem ugyanazt a szem barackot, hanem a többi különálló szem barackokat, a lényeg ebben csak annyi, hogy olyannyira könnyűnek, légiesnek és szabadnak éreztem magam, hogy ettem, amíg ennem kellett, és ez jó volt nekem, és amikor már nem kellett ennem, akkor a feleslegessé vált tulajdonomat tépelődés nélkül tudtam akarni felhasználni valami kedves kis célra.

Egyszer csak az támadt bennem, hogy most nagyon tudnám érezni a Balatont.

Átvágtam a közeli parkon, az égig érő platánok alatt tekergő ösvény mély kavicságyában gázolva kötelességtudóan zörgött a sportcipő a lábamon, törte a kavicsfelszínt, mint a jeget. Elmentem a partig, ahol aztán lefeküdtem a fűbe, és próbáltam azon gondolkozni, hogy hazaértem, de nagyon zsongott a fejem. Csak kapkodtam a gondolataimat ide oda. Jó érzés volt lefeküdni a fűre, de nem volt olyan egyszerű lelassítani négy nap törekvés után. A szél néha rátolta a meztelen lábszáramra azokat a cseppeket a Balatonból, amik az apró kis hullámok tarajáról felugrálnak, ennek a tapasztalása tudott csak némileg csillapítani.

Rövidesen feltápászkodtam, és beültem a restibe egy sörre. Nem volt jó ötlet inni, nem esett jól, de a veszprémi busz érkezéséig eltöltöttem vele az időt. Az a busz aztán tette a dolgát, és hazavitt.

Veszprémben már a házunk felé sétáltam a széles, mogyorófás Jutasi úton, és épp kezdett egymásnak feszülni bennem a távollét érzése, meg a menekülésből hazaérkezés, amikor egyszer csak eleredt az eső, amolyan hirtelen támadt nyári zivatar módjára. Nem is csak egyszerű eső volt az, hanem jég is potyogott az égből. Keletkezett bennem egy vers ekkor, amit megmagyarázatlanul szeretnék itt hagyni a történet végén, és ami mindössze két szóból áll:

Hazaérni jégeső.

Menni kellett – otthonhoz közel

Gyaloghíd kötötte össze az autópálya két partját, így egész egyszerűen átsétáltam a túloldalra.

Odaát a parkolót elhagyva gyorsan felvettem a pozíciót stoppoláshoz. Várnom kellett vagy egy órát, és bár eleinte még élveztem, hogy az erős napsütés átmelegíti még a csontjaimat is, – amik ugyanis nem felejtették el az éjszaka hidegét -, de végül már kezdett csillapodni a lelkesedésem. Néhány kedves autóst el kellett engednem, mert nem az én irányomba utaztak, de aztán lefékezett előttem egy sötétített ablakú fekete BMW terepjáró, a volán mögött egy kikent-kifent, vaskos cigányasszonysággal, meg mellette a csinos, hosszú  koromfekete hajú lányával.

Majdnem egész a magyar határig elvittek. A lány beszélt angolul, vele társalogtam, meg rajta keresztül az anyukája is üzent néha. Aranyosak voltak, a benzinkúton megkérdezték, hogy energiaitalt kérek e vagy vizet, és mivel egyiket sem kértem, ezért mindkettőt hoztak.

Egy, az autópályától néhány kilométernyire fekvő faluban laktak, ahova meghívtak magukhoz ebédre, meg hogy aludjak is náluk aznap. Bennem viszont nem volt már kalandvágy ilyesmire, akár családi programról volt szó, akár a lány fejét kellett volna bekötni. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mi sül ki a dologból. Ha Vicente még velem van, ő biztos tárgyalás nélkül rávágja, hogy menni akar, én meg úgyis vele tartottam volna. De így csak hazafelé húzott a szivem.

Nekem adta a nő a névjegykártyáját, de egy mukkot sem értettem abból, ami rá volt írva, azóta meg sajnos már el is veszítettem azt a kártyát. Ha esetleg még előkerülne valahonnan, mindenképp megosztom!

Végig nagyon kedvesek voltak, és ahelyett, hogy lehajtottak volna a városuk felé, inkább elvittek a néhány percnyire található, soron következő fizetőkapuig, hogy onnan könnyebben stoppolhassak tovább. Annyiból vált kellemetlenné a dolog, hogy miután engem kitettek, nem tudtak megfordulni anélkül, hogy áthajtsanak a kapun, a fizetőkapus embernek meg nem nagyon akaródzott átengedni őket, fizetés nélkül, egy megfordulás erejéig. Végül szerencsére megadta magát – én mindezt csak távolabbról figyeltem, de rosszul éreztem volna magam, ha miattam kell a lányoknak potyára kifizetni egy szakaszra az útdíjat.

Itt nem sokáig ácsorogtam, az első néhány autó csak lassított mellettem elhaladva és a sorompónál állt meg, de a harmadik vagy a negyedik már az én oldalamon tekerte le az ablakot.

Örömtelin pillantottam meg a felségjelzést a rendszámtábláján. Immáron egy magyar hapsi mellé ülhettem be, ráadásul egészen Siófokig vele tarthattam. Ugye tudjuk, hogy ez mit jelent? Ez volt az utolsó fuvarom ezen az úton, az első külföldi, szóló stoppos utamon. Ezzel megmutatta a kirándulás, hogy mikor és hol fog végződni.

zagrab-siofok
A Balaton már hazai pálya!

Az a férfi egyébként érdekes forma volt. Jó drága, egyévesnél biztosan nem idősebb Volvóval járt, a hátsó ülés fölött vállfára akasztva lógott az öltönye, szóval egy jól szituált harmincasról beszélhetünk. Körülbelül egy órán át utaztam vele, frissen borotvált arcával egész végig csak arról a két témáról beszélt felváltva, hogy ő mennyire gyorsan szokott hajtani és mekkora bírságokat kap érte, meg hogy mennyire hangosan tud szólni a zene az autójában. A jóisten tudja, mit kompenzált ezekkel, de nagyon kompenzálta – mindenesetre filmbeillő volt a jelenet, ahogy százhetvennel tekerünk a pályán, előzgetjük a szabályosan közlekedőket, és a kedvenc Vivaldi tételeinket hallgatjuk a valóban számottevő hangrendszeren.

Siófokra ő nem ment be, ezért a lehajtónál állt meg, ott ugrottam ki az autóból. Nem túl szerencsés fejlemény, extra körültekintően és a lehető leggyorsabban lesétáltam az alattunk keresztező főútra. Ahogy a rámpa legszélére húzódva fürgén szedtem a lábamat, és a kanyarban a gaz fölött feltűntek Siófok első-utolsó épületei, már csak percek választottak el attól, hogy felismerjem: még ma Veszprémbe érek, és most először leteszem a hátizsákot.

Menni kellett – Macskabálna

Ezek a nagy kamionok csak úgy mennek maguktól az autópályán, nem is kell őket igazán vezetni, elég néha kiigazítani. Abból is látszik ez, hogy a sofőröknek vezetés közben mindig van két szabad kezük arra, hogy mutogatással illusztrálják a mondandójukat, meg a rádiót tekergessék, vagy okostelefonon szótárazzanak, és más ilyenek. Alejandro például egyszer csak rámutatott a narancsos rekeszre, és elkezdte magyarázni, hogy hol van a fele annak a ládának, és közben a hátizsákomra is hevesen mutogatott. Kérésére az utóbbit kinyitottam, az az őrült meg belepakolt vagy másfél kiló narancsot. Ilyen jószívű vendéglátó volt ez a spanyol!

Jól szórakoztunk Zágrábig – néha úgymond dumáltunk, vagy dolgokat mutogattunk egymásnak a térképen, máskor meg rádiót hallgattunk, szóval elteltek az órák.

Dél körül értük el a várost, és én még egy darabig Alejandróval maradtam. Azt javasolta, hogy menjek el vele a nagykerhez lepakolni a portékát, és ha megvárom, míg végez, utána ki tud tenni az autópályán, egy alkalmas helyen. Miért is ne akartam volna kitenni magam még több narancsevésnek? Na meg, gondoltam, így legalább megnézhetem a vontatmányt belülről, meg egy picit a raktárt is.

20150616_092307.jpg
Na ki ül luxuskamionban?

Becsatlakoztunk a város szívébe vezető sugárút lüktetésébe, kereszteződéstől kereszteződésig, lámpától lámpáig sodortattuk magunkat a forgalommal, míg nem a nagykerhez vezető kis útnál letértünk. Ettől kezdve egyre keskenyebb utcákon át vezetett az út, vártam, hogy hamarosan rákanyarodunk valami gyalogösvényre vagy sündisznócsapásra – a kamion mindeközben ugyanolyan óriási maradt, élmény volt nézni Alejandró és a monstrum balettjét.

A legszűkebb maga a nagyker udvara volt. Úgy kell azt elképzelni, hogy van egy jókora területű raktárépület, aminek az egyik oldalára popsival rá tudnak tolatni a kamionok. Ez a beálló rész úgy lett kialakítva, hogy a kocsi rakterének padlószintje a raktáréval egy magasságba kerüljön, így könnyen ki lehet gurítani a raklapokra tornyozott jóságot. A felsorakozó kamionok előtt ez esetben alig öt-hat méternyi hely maradt, és ha mondjuk a tizenhármas és a tizenegyes számú beálló közt felszabadul a tizenkettes, oda nagyon nehéz bemanőverezni – gondolhatnánk, de ezek a kamionsofőrök olyan ügyesek, és olyan aprólékos gonddal tudják mozgatni a hatalmas gépeket, hogy azt az ember fia el sem hinné. Szűkebb kanyarokban a kamionkerekek fekete nyoma a padkán, vagy az épületsarkok kopása mind annak a jelei, hogy itt ügyes sofőrök hajtanak végre lehetetlen küldetéseket.

Olyanok tehát a kamionok, mint egy macska, ami lehetetlen helyekre bújik be. Ugyanakkor az autópályán meg olyanok, mint a lomha bálnák. Ha egy macska és egy bálna párosodna, abból valami olyasmi lenne, mint egy kamion. Tulajdonképpen látta már valaki valaha, hogy konkrétan hogyan készül egy kamion? Kérem jelentkezzen, máskülönben máris gyanút fogok macska-bálna ügyben.

Miután a rakodással végeztünk – vagyis a pontosság kedvéért miután kivártuk, hiszen nekünk semmi egyéb dolgunk nem volt, mint hogy újra és újra türelmetlenkedve nézzünk az óránkra, majd ilyenkor mindig hangosan és rosszallóan csettintsünk a nyelvünkkel, hogy még mindig nem kerültünk sorra a kegyes targoncás méltóságos napirendjén -, kivergődtünk a városból.

A hely, ahol a kiszállásomat terveztünk, nem egészen ott volt, ahol elképzeltük. Az lett volna az ideális, ha találunk egy benzinkutat a Budapest irányába tartó autópálya kezdeténél, de ilyen nem volt található, hanem ehhez képest vagy 15 kilométerrel délkeletre, a körgyűrűn tudtunk csak megállni.

Egy óriási pihenőhelynél fékeztünk le. Kinyitottam az ajtót, és kidobáltam a cuccaimat. Csak úgy röpködött kifele a térképkönyv, a pulcsim, a papucsaim – kívülről nézve vicces látvány lehetett ez az egész, pedig az oka csak annyi volt, hogy nem akartam háromszor létrázni. Így aztán mindösszesen egyszer másztam le a hátizsákommal, meg egyszer vissza, hogy kezet nyújtsak Alejandrónak, majd magam is leugorjak. Elköszöntünk.

Ekkor valami furcsa kifejezést vettem észre az arcán, amit nem tudtam, és azóta sem tudok meghatározni. Mintha zavart, elégedetlen, vagy szomorú lett volna. Van néhány elméletem, de valószínűleg csak az történt, hogy elszomorította, hogy mostantól megint egyedül kell vezetnie napokon át, miután ilyen remekül összebarátkoztunk. Így könyveltem el a zavarát, és nagyon szépen őriztem meg emlékeimben a spanyol kamionsofőrt, aki megmentett a kis olasz benzinkútnál, és akivel egy szót sem tudtunk beszélni egymást közt, mégis mindenben megértettük egymást.

Ő folytatta útját délnek, én meg az ellenkező irányba, tovább hazafelé. És egy dolgot ne tévesszünk szem elől. Újra Zágrábban voltam, újra ezen az őrült zágrábi elkerülőn, és már megint meg kellett fordulnom az autópályán, átvergődni valahogy a túloldalára. És persze nem pont ugyanannál a benzinkútnál, ahol már ismertem a járást. Úgy látszik, össze-vissza mentem. Nem mintha számítana, egyébiránt.

Na de ilyesmitől már nem ijedtem meg! Az autópályán nehéz megfordulni, de csak rutintalanoknak, nekem ez már nem okozhatott gondot, meg se kottyan az a kétszer hat sáv – túlzott magabiztosságomat pedig az indokolja, hogy ezen a helyen az autópálya mindkét partján állt egy-egy pihenőhely étteremmel és benzinkúttal, a két komplexum közt híd ívelt át a sztráda fölött, és ezen egész egyszerűen át lehetett sétálni.

Menni kellett – Az Univerzum Küldötte, a szerződés, és a narancsok

Közelgett a reggel.

Mikor már elég kevéssé volt sötét ahhoz, hogy ébredezni kezdjen a forgalom, gondolataim újra a továbbjutás körül kezdtek forogni. Készenlétbe helyeztem magam. A benzinkút sarkán álltam zsebre dugott kézzel, vállammal a falnak támaszkodtam, és míg vártam, cipőm orrával sorba rendezgettem néhány kavicsot. Szabályos egyenesbe állítottam őket. Apró testük szakrális együttállását értelmezgettem magamban, amikor a születő Nap felvillanó fényében egyszer csak hosszú árnyékcsíkokat lövelltek ki rám, mintegy megérintve bokáimat a csillagrendszer üzenetével – mégsem feledkezett meg rólam az univerzum.

Váratlanul, néhány pillanattal a napfény feltűnése után máris újra árnyékba kerültek a kavicsok, és velük együtt a cipőm orra és én is teljes egészemben, meg az a kilátástalan didergés – egy kamion hatalmas kerekei gurultak el előttem lassan, majd megálltak a parkoló végében.

A sofőr kinyitotta az ajtót, lemászott a fülkéből, és sietős léptekkel elhaladt előttem, hogy bemenjen a kúti kisboltba, ami épp most nyitott ki. Odafelé még révetegen emeltem fel rá a tekintetem, de mire megfordult a boltban és sietett vissza az autóhoz, már készen álltam.

Kifelé jövet is nagy lendület vitte, én egyetlen lábmozdulattal félresöpörtem a kavicsokat, és szaladtam utána. Csak akkor csíptem el, mikor már a vontatmány mellett sietett el – nagyon izgultam, hogy sikerüljön a kapcsolatteremtés. Megszólítottam angolul, dióhéjban elmondtam, hogy ki vagyok és honnan jövök, és bár a Ljubljana, Zágráb és Budapest városneveken kívül semmit sem értett abból, amit mondtam, mégis teljesen magától értetődő módon bólogatott, hogy „Yes, yes, Zagreb…”. Mondott valamit, amit nem értettem, aztán spanyolul sürgetett, hogy szálljak be és induljunk – megyünk Zágrábba.

Visszaszaladtam az őrhelyemre a hátizsákért, majd a kamionhoz futottam, és felmásztam.

A férfi bekapcsolta a rádiót, és nem szólt sokat. Észrevehette rajtam a kimerültséget. Stabil sebességgel haladtunk kilencven kilométert minden órában, húztuk fel az emelkedőkön a nehéz rakományt, lefele meg fékezve ereszkedtünk. Egy ekkora szerelvény össztömege eléri a 40 tonnát, ha jól meg van pakolva, tehát nagyon lomha a mozgása, és épp emiatt nagyon kényelmes benne utazni, szinte elringatja az embert. Hiába próbáltam nyitva tartani a szemem, folyamatosan elbóbiskoltam. Kábaságomban újra és újra hátrabicsaklott a fejem, amire aztán felriadtam, egy darabig figyelgettem, aztán újra elnyomott az álom, és ezzel el is repült két óra.

Eleinte alacsonyan szálló felhők vontak összefüggő, végeláthatatlan takarót a vidék fölé, le-lecsukódó szemhéjaim mögül láttam néha pillanatokra a borús szlovén tájat. Aztán mire magamhoz tértem, már derült reggel fogadott, na meg persze a kedves kamionos barátom.

20150616_092252.jpg
Hány kamion látható a képen?

A nevére sajnos nem emlékszem. Bemutatkozott, de elfelejtettem. Jellemző rám, hogy elfelejtem az adatokat. Cserébe viszont jól emlékszem más dolgokra, például ezzel a kamionossal kapcsolatban – akit nevezzünk Alejandrónak – a megismerkedésünk percei azok, amiket nem felejtettem el.

Vannak ugyanis emberek, akiknek akkor is mintha mosolyogna az arca, amikor a szájuk maga nem mosolyog, és ő olyan volt. Szeretetet sugárzott magából, azt éreztem mellette ülve az óriási nyerges vontatóban, hogy az égvilágon semmi oka, hogy ne legyünk Zágrábig a lehető legszebb barátságban.

Na persze bármit meg akartunk beszélni, az perceken át tartó mutogatást és találgatást igényelt, és a sikert semmi sem garantálta. Néhány eredménytelen nekifutás után gyakran annyiban is hagytuk dolgot. Mennyire más lett volna minden, ha ő beszél angolul, vagy és beszélek spanyolul! Azért egész sok dolgot meg tudtunk osztani, például megbeszéltük, hogy hány évesek vagyunk – Alejandro akkor harminc múlt -, hogy neki felesége és gyereke van és nekem nincs barátnőm se, és egyéb alapvetések.

Egyszer aztán elkezdett valamiféle ”kontraktó”-ról magyarázni, ráadásul úgy tűnt, hogy nem is közölni akar, hanem kérdezni valamit, szóval sajnos választ is vár. Kontraktó, kontraktó. Mondogatta, hogy kontraktó, mutogatta a keze ügyébe eső szállítóleveleket, én meg csak értetlenkedtem, és akkor ő a kamionra kezdett mutogatni, meg magára, meg kontraktózott tovább, és akkor már rám mutogatott, és várta, hogy értsem.

A kontraktó talán szerződést jelent, mint angolul a contract? Arra gondoltam, hogy talán van valami szerződés a kamionban, de nekem azzal mi dolgom? Vannak olyan szállítmányozási vállalatok, amik megtiltják a sofőröknek, hogy felvegyék a stoppost, és ő most el akarja mesélni, hogy ennek ellenére felvett engem? Na, aztán rájöttem, pofon egyszerű… Azt akarta megtudni, hogy mivel foglalkozok. Egyértelmű, de nekem ehhez akkor tizenöt kilométerre, vagyis tíz percre volt szükségem. De nem baj, mert amikor elkezdtem neki magyarázni, hogy bútorasztalos vagyok, ő sem értette.

Na már most ugye egyrészt szociológiát tanulok, másrészt bútorokat építek, és nyilván nem a szociológiát kezdtem el megmagyarázni egy olyan embernek, akivel nem beszélünk közös nyelvet. Elkezdtem a levegőben fúrni-faragni, törölgettem verítékező homlokom, és bár neki se ment hamar, de ős is kitalálta: kárpintéró.

Azóta is ő az egyik kedvenc emberem, aki stoppolás közben valaha felvett, és volt még egy nagy húzása rögtön az elején, amit eddig el se meséltem.

Kérdeztem, hogy mit szállít, mire ő tudatta, hogy friss gyümölcsöt visz Spanyolországból Zágrábba. Egy rekesz narancs ott utazott vele a fülkében, de biztos nem azért, mert hátulra már nem fért be – gondolom ez az a rész, ami már előre leesik a kamionról. A termelőtől kaphatta, úgy képzelem. Szóval a kezembe nyomott néhányat, meg egy kést és papír törlőkendőt, hogy egyek, én pedig csúnya világot rendeztem abban a narancsos rekeszben. A bóbiskolás a kamionban, és ez a néhány frissen szedett, hideg húsú, lédús narancs volt az, ami pontott tett a hideg júniusi éjszaka végére.

Menni kellett – Elpusztítottam egy benzinkutat Olaszországban

Aki a kezdetektől követi ezt a történetet, emlékezhet az első epizódra, amiben egy kis előretekintést tettünk utam egyik emlékezetes estéjére. Minthogy összesen csak négy napon és három éjszakán át csavarogtam az Adria partján, így e három éjszaka közül az egyik ez a bizonyos. Ezen az estén egy aprócska benzinkúthoz érkeztem meg Trieszt elkerülőjén…

Egészen besötétedett, mire a hölgyekkel elértük Triesztet. A körgyűrűn álltunk meg, egy kis benzinkútnál, hogy még a város előtt kiszálljak. Bemenni nem lett volna értelme. A csajok integettek kifele a letekert ablakokon, ahogy elhajtottak – és én visszaintegettem, aztán egyedül maradtam. Élveztem a csillapodott esti levegőt, álltam az árnyékba forduló domboldal mélyülő kékségében, és vártam a felbukkanó fényszórókra.

padova trieszt.png
Rijeka felől jöttünk ugyebár, amit a béna Google Fiuménak nevez, onnan kerültünk Triesztbe Vicentével, majd Velencébe, ahonnan immáron egyedül utazom újra. Egy darabon Padova felé vezetett az út (az A4 Torino-Prieszt pontig a térképen), majd hátraarc, és irány Magyarország, újabb trieszti megállóval.

Sokáig vártam. Jó lett volna fogni egy fuvart Ljubljanába vagy Zágrábba, onnan már hazáig vezet az út – de nem sikerült. Sötétedés után nehéz stoppolni, ráadásul minden autós, akinek integettem, azt integette vissza, hogy a város fele megy, be Triesztbe.

Csak jócskán éjfél után kezdtem úgy látni, hogy jobb lesz felfüggeszteni a melót, és lefeküdni aludni. Kétszer körbejártam a benzinkút közvetlen környékét, de egyik szegletében sem éreztem meg a jó sátorhelyet, a bársonyos nyári éjszaka viszont olyan szeretőn terebélyesedett fölém, hogy megkívántam a szabad ég alatt való alvást. A kút épülete mögött kitekertem a polifoamom a betonra, és fejemnél a hátizsákommal bebújtam a hálózsákba. Csakhamar el is ragadott az álom.

Nagyon mély álomban járhattam, mert nem ébredtem fel rá, amikor az a vihar a tenger felől felhúzódott a dombokra, és az első esőcseppek megkopogtatták a holmimat. Semmiről sem tudva feküdtem ott, és aludtam tovább. Akkor sem keltem fel, amikor a koppanásokból sürgető kopogtatás lett, de még akkor sem, amikor az eső már kövér hullámokban érte mindenemet, és csak esett, és csak esett.

20150615_225418 másolata
Kép a könnyű öltözékű stopposról, aki nincs tisztában a ténnyel, hogy a tengerparton gyorsan megváltozhat az időjárás, s kinek megfáradt tekintetében már ott bújik az eljövendő nehéz idők jóslata

Aztán egyszer csak magamhoz tértem, és amilyen hirtelen megértettem a szituációt, olyan sebtében összekapkodtam a holmimat, és behúzódtam a benzinkút kis boltjának féltetője alá. Ámde szinte hiába. Ekkorra már mindenem csurom vizesre ázott, még az a része is a ruhámnak, amin rajta feküdtem. A hátizsákom vízálló, így ami abban volt, az száraz maradt, de sehogy se volt nálam elég váltásruha ahhoz, hogy teljesen átöltözzek. Amit tudtam átvettem, aztán összekucorodtam a fal mellett, és a vizes hálózsákot húztam magamra, hogy úgy melegítsen, mint a búvárruha, miután anyaga teleitta magát vízzel.

Nagyon kellemetlen helyzet, amikor az ember kiszorul a komfortzónájából, és sehogy se lehet belé visszafurakodni. Nem volt hova behúzódnom megmelegedni, nem öltözhettem át száraz ruhába, de még csak el sem tudtam indulni hazafelé. Márpedig ha baj van, mindig az a pótterv, hogy hazamegy az ember. Esélytelen volt, hogy elaludjak, meg az is, hogy ilyen állapotban kellőképpen szimpatikusan prezentáljam magam ahhoz, hogy valaki beengedjen az autójába, szóval csak az maradt, hogy vacogva kivárom a reggelt.

Egy pillanatra azért mégis csak azt hittem, hogy szerencsém lesz: beállt a benzinkútra egy magyar rendszámú kisteherautó. Valljuk be, ennek megvolt a matematikai esélye, de nem fogadtunk volna rá. Még akkor sem, ha állítólag Európa minden benzinkútján minden órában megtalálható legalább egy lengyel, egy török, és egy magyar kamionos.

Tehát beállt az a magyar rendszámú teherautó az éjszaka közepén, arra az Isten háta mögötti kis benzinkútra, és akkor én hibátlanul leszólítottam a sofőrt, és ehhez összeszedtem minden pozitivitásomat és megnyerő képességemet. Röviden elmondtam neki, hogy mi a helyzetem, és aki hiszi, aki nem, de az a teherautós ember épp hazafele tartott Budapestre. Valószínűleg reggelre haza is ért. Igen, így lehetett, engem meg otthagyott azon a benzinkúton.

Azt mondta, hogy nem tud magával vinni, mert hűtött árut szállít, és valami baj van a hűtőberendezéssel, és emiatt gyakran meg kell állnia, hogy ránézzen, és ez nagyon macerás neki. Látszott rajta, hogy ő nem az hapsi, aki szeret segíteni másik hapsiknak. Érdekes, hogy bár érezte valahol, hogy illene segítenie, és tudott is volna, de még csak nem is került volna különösebb fáradságba neki, és mégsem. Annyira látszott rajta, hogy mellébeszél… gyönyörűen tiszta emberi pillanat volt, bár nemében nem éppen szép, és nem is vagyok hozzászokva az efféléhez. Ahogy visszaemlékszem, úgy tűnik, mintha kifejezetten sunyi és rosszindulatú ábrázata lett volna. Rettenetes csalódottság támadt bennem.

Talán most kicsit követelőzőnek tűnök, de arra a rengeteg mindenféle emberre gondolok, akik fogják az autójukat, és megállnak egy stopposnak a legkülönfélébb helyzetekben, és ahogy erre gondolok, úgy tűnik, mintha annak a szóban forgó fuvarosnak nem járna rész abból az emberszeretetből, amit általában érzek.

Miután elhajtott, kellett negyed óra, hogy lehiggadjak. Ez a negyedóra konkrétan azzal kezdődött, hogy feltéptem egy négyzetméternyi betont az úttestből, záró és terelővonallal együtt, és hogy kiengedjem picit a haragot a gyöngyöző halántékom alatt lüktető erekből, az aszfaltlappal előbb kuglikként lekaszáltam a kútoszlopokat, hadd törjön fel a benzin újjászületve, majd sok szólamban őrjöngve kezdtem bontogatni a néptelen töltőállomás könnyűvázas épületét is. Vitte a hangot a domboldal, megriadtak a vadak, s menekültek a környékről, amelyik amerre látott. A földdel tettem egyenlővé azt a benzinkutat.

Ettől a ponttól kezdve összemosódik az éjszaka, de így legalább valamennyire kimelegedtem. Néha még leültem a hátizsákomra, néha járkáltam körbe a flaszteren, míg meg nem virradt. A hosszú éjszaka után igazán örültem, amikor elkezdett árnyalatról árnyalatra világosodni az égalja.

Menni kellett – Velence nem enged

Akkor kezdődött a nehéz rész, amikor odaértem ahhoz a körforgalomhoz. Mutatom.

20150615_151041.jpg
NO autostop – tábla tiltja a stoppolást

Itt kezdődött a nehéz rész, egyrészt mert a felhők hamarosan széthúzódtak, és nagyon meleg lett, másrészt mert a nagy körforgalmon túl tábla tiltotta a stoppolást. Előtte viszont olyan volt az út, hogy két sávban haladt a forgalom, és az a forgalom nagy forgalom volt, és nem volt lehetőség lehúzódnia az autósoknak, szóval senki sem állt meg nekem. Próbálkoztam itt vagy két órán át, táblát is rajzoltam, hogy „Trieste”, de nem volt sikerem; leszámítva azt, hogy rengetegen mosolyogtak rám az autókból: inges irodai dolgozók, nyaraló korombeliek, csinos rúzsos nők – kedves olasz emberek!

A legjobbak a katonák voltak a kisbuszban, akiknek az egyenruháját amikor észrevettem, úgy emeltem stoppolásra a hüvelykujjam feszes katonás mozdulattal, hogy közben kihúztam magam és összeütöttem a sarkam, szóval amolyan stoppos haptákba vágtam magam finoman. Azok a bolondok meg – de az összes – tisztelegtek felém, ahogy elhúztak a matt zöld buszban. Meg az egyikőjük szabadkozott, hogy nem tudnak elvinni.

Tűzött a Nap, de már egyre kevésbé meredek szögben. Bár az még messze volt, hogy a horizonton letegye a szögmérőt, de már a délután derekán jártunk, kezdett egyre sürgetőbbé válni a helyzet. Úgy döntöttem, hogy a benzinkútnál folytatom tovább a próbálkozást, tudniillik a körforgalomtól visszább állt egy kút, amit már reggel a térképen is láttam. Ez volt a második legjobb ötletem.

Ezzel meg az volt a baj, hogy nem közvetlenül a főút mellé épült, hanem egy kisebb útra, ami itt csatlakozott a nagyhoz, de a forgalma sokkal gyérebb volt.Ezen kívül nagyon sok autós, amikor meglátta a Trieszt táblámat, mutogatott, hogy a másik irányba megy, semmiképp sem jobbra.

Itt is órákat töltöttem el. Az izzasztó déli napsütésben szép lassan kibújtak az árnyékok a tárgyak alól, olyan volt, mintha meg is állt volna az idő, meg nem is. Vállammal egy stoptábla vékony szárának dőltem, ami hosszú, egyenes sávban sötétítette be az aszfaltot, a nagy feje pedig gombócként rajzolta magát a talajra. Mögöttem a drótkerítés rombuszai a kócos fűre próbálták lemásolni magukat, és a hátizsákom is magára talált a poros beton szürkéiben. Csak én próbáltam elbújni a Nap elől, hogy a stoptábla árnyékában a „Trieste” táblám hátuljára most már azt a feliratot rajzoljam fel: Padova.

Trieszt fele ugyanis senki nem akart elvinni, valószínűleg olyan helyen álltam, ahol egyáltalán nincs Trieszt felé menő forgalom. Az itt bemutatott küszködésemnek semmi eredménye nem volt, meg kellett, hogy próbáljam az ellenkező irányba, Padova fele.

Ekkor késő délutánra járt már az idő. A délután nagy része pocsékba ment, cserébe viszont az útirányváltás után negyed órával kaptam egy fuvart Padova felé.

Kitetettem magam egy fizetőkapunál az autópályán, ahol azonnal hátraarcot vettem, és most, hogy fent voltam a megfelelő autópályán, újra Trieszt fele stoppolhattam. Picit félelmetes volt ott állni a sávok közti felcsíkozott területen, ami mellett kétoldalt az autók lassítottak, hogy beálljanak valamelyik kis sorompóhoz. Néhányan egész hirtelen lassítottak le, és bár nem volt veszélyes, de nem jót éreztem. Végül is mindegy, hiszen nem kellett tíz percnél többet itt töltenem. Egy alteros egyetemista lány állt meg mellettem, elvitt a következő benzinkútig. Itt  sokkal kényelmesebben stoppolhattam, a mosdóban még mosakodni és inni is tudtam.

Az  alacsonyan lebegő, reszkető vörös napkorong araszolva lopta az esti perceket, és én már tudtam, hogy az éjszakát az úton fogom tölteni.

Jó helyem lett volna sátrazni odébb, a kis füves területen a kút mellett, de még nem éreztem, hogy véget vetnék a napnak, úgyhogy tovább stoppoltam.

Mióta Mestrében feladtam az útirányt, és a Trieste helyett Padovának fordultam, minden különösebb nehézség nélkül tudtam haladni. Ha ezt hamarabb megléptem volna, talán még aznap hazaérek. De sebaj, ott a pihenőhelynél is felvettek, szóval abban a pillanatban, ahogy a Nap eltűnt a szalagkorlát meg a horizont mögött, becsaptam magam mellett a kocsiajtót, és újra mozgásban voltam.

Egy fiatal olasz anyuka, meg az ázsiai lánya autójában ültem. A nő Dél-Koreában élt néhány évig, ott ismert meg egy férfit, így lett a félvér lány. És ami érdekes, az az, hogy külön élnek, azaz a nő itt olaszban, a férfi odaát. A lány szemszögéből cifra lehet így elkezdeni egy életet: anya Európában, apa meg Ázsiában. Na persze ennek megvan az az előnye, hogy két anyanyelvet beszél, és lehet, hogy emiatt lett olyan finom a nyelvérzéke, hogy tizenkilenc éves korára megtanult franciául és spanyolul is, az angol meg alap, de egy kicsit a német is megy. Szóval miért is ne lehetne, hogy a csajnak ez lesz a legmeghatározóbb dolog az életében, és pozitív értelemben?

Amúgy mindketten nagyon szépek voltak, és mindketten jól beszéltek angolul, bár a lány egy kicsit jobban. Ő kezdett el beszélgetni velem, láttam rajta, hogy élvezi a helyzetet. Gyakorolhatta velem az angolt, ami jól ment neki, na meg az ismerkedést is, amiben azt hiszem kevesebb rutinja volt, de épp elég tehetsége. Különös, hogy ehhez képest, mármint a tehetségéhez, vonzerejéhez képest milyen szégyellősen viselkedett. Nagyon édes volt, ahogy próbált nem tűnni izgatottnak úgy, hogy közben érdeklődik, és látom, hogy izgul. Azóta már biztos, hogy minden erőfeszítés nélkül kijátssza a fiúkat. Már akkor is sugározta magából, hogy ha ő szóba áll valakivel, az nem egyszerű véletlen, hanem igazán kitüntető figyelem. Szóval jól csinálta. Félelmetes hatalma lesz azok fölött, akik majd vonzódnak hozzá.

Az anyukája háttérbe húzódott, és hagyta, hogy a lánya szépen beszélgessen a stoppos fiúval. Persze az is lehet, hogy csak nem volt kényelmes számára megszólalni angolul. Meg még az is lehetséges, hogy valami egészen más kötötte le a figyelmét, talán azt a festői szépségű vihart kémlelte a távolban, lent a tengerparton, ami a Trieszti-öböl kanyarulatán túl ostromlott egy sötétbe vesző partszakaszt… Mindenesetre mi ketten bájosan elcseverésztünk.

Van egy barátom Brazíliában, és nem nézte az Olimpiát

Habár az Olimpiai Játékok már véget értek, két dolog továbbra is tart Brazíliában: a Paralimpia Rióban, és a demonstrációk hulláma országszerte. Utóbbival kapcsolatban beszélgettem brazil barátommal, a mozgalmár Joao Gabriellel, mielőtt azonban ő megszólal, vessünk egy pillantást a brazil helyzetre: miben is áll a probléma?

Magas rendezési költségek

Amikor Rio de Janeiro 2009-ben elnyerte a 2016-os Olimpia rendezési jogát, az ország gazdasága szárnyalt, és úgy tűnt, a kedvező folyamatok még egy ideig biztosan nem állnak le. Az elkövetkező néhány évben valóban kitartott a szerencse, 2000 és 2012 között évente átlagosan 5%-kal nőt a GDP, ezzel Brazília vált a világ hatodig legnagyobb gazdaságává. De a növekedés aztán megtorpant, az ország mára visszacsúszott a kilencedik helyre, ezzel együtt nőtt a munkanélküliség, és jelentkeztek a szociális problémák.

Az anyagiakat tekintve a probléma másik oldala, hogy az olimpiai játékok rendezési költségei jócskán túllépték a tervezett keretet. Persze ebben nincs semmi meglepő, 1960 óta nem rendeztek olimpiát úgy, hogy annak költségei ne haladták volna meg a várakozásokat – a gazdaságilag szűkülő Brazíliát azonban ez különösen érzékenyen érintette. Nekem is fájna, ha elindulnék egy 3 milliárd dolláros stoppos körutazásra, de mire hazaérnék, látnám, hogy összesen 4,6 milliárd dollárt költöttem.

A paralimpia kiadásait az olimpiáéival együtt kezelték, így a hiány mindkét megarendezvény büdzséjében egyszerre jelentkezett. A paralimpiára nézve ez a költségvetés komoly megnyirbálását jelentette, csak átszervezésekkel tudták elérni, hogy például a ritkábban közlekedő buszok, vagy a kevesebb helyszínre összezsúfolt versenyek kisebb kiadásokkal terheljék a költségvetést.

Belpolitikai válság

2016. április 17-én Brazília munkáspárti elnöke, Dilma Rouseff ellen vizsgálatot kezdeményezett a Kongresszus. A vádak szerint kifizetések visszatartásával manipulálta a költségvetési adatokat, csúnya eset. Vizsgálat indult a baloldali kormány tagjai ellen, és a nyomozás során kenőpénzek elfogadására derült fény. Lényeg a lényeg, szegény braziloknak már megint nem sikerült olyan politikai vezetőt választani, aki nem nagyon korrupt, és ennek bizony maguk sem örülnek. Országszerte kormányellenes tüntetések kezdődtek, az emberek Rouseff elnök lemondását, és előrehozott választások kiírását követelték.

12523182_1212556198758733_4541977486236951776_n
“ERŐSZAK A JEGY ÁRA” Demonstráció Sao Paolo-ban 2015-ben, a tömegközlekedés árainak drágulásakor.

Mindennek folyománya az is, hogy mire az olimpiai láng megérkezett Rióba, csak komoly rendőri biztosítás árán sikerült azt a tüntetők tömegén át bejuttatni a városba. Általánossá vált az olimpiaellenes és kormányellenes, tehát a meglehetősen feszült hangulat.

Ebben a nemrózsaszín környezetben él Joao barátom, a kis forradalmár. Budapesten ismertem meg a fiút 2014-ben, egy éves erasmus ösztöndíját töltötte nálunk, remek srác, az egyik kedvenc emberem ebben az életben. Igazán mondani lehet, hogy ő belülről látja az olimpiának otthont adó Brazília utcáin zajló eseményeket, hiszen ő mindig is a társadalmi mozgalmak tűzfészkében sündörgött. Beszélgettünk vele egy cseppnyit a témáról.

1420087_533793343382039_37375178_n.jpg

Kissé zavaros előttem a demonstrációkkal kapcsolatban, hogy a puccs miatti, és az olimpiaellenes felháborodás egyetlen nagy tiltakozássorozatban fejeződött-e ki, vagy ez két párhuzamos történés? Két mozgalom van az utcákon?

– Azóta, hogy kiderült, hogy Brazília került kiválasztásra a 2014-es labdarugó világbajnokság és a 2016-os Olimpia megrendezésére, az emberek beszélni kezdtek a szegényeket sújtó kilakoltatásokról, a dzsentrifikációról, a stadionokat építő vállalatok korrupciójól, és így tovább – tüntetések kezdődtek. Azonban mindez csak 2013-ban erősödött fel, amikor az emberek masszív tömegei mentek az utcára. Demonstrációk zajlottak kétszáz városban, összesen több mint 1 millió ember részvételével. A 2013-as események oka a tömegközlekedés drágasága és a rendőri brutalitás volt, ekkor vált a tüntetések jelmondatává, hogy „não vai ter copa”, tehát hogy „nem lesz világbajnokság”.

A puccs elleni tüntetések, valamint a világbajnokság és az olimpia elleni tüntetések közül néhányat ugyanazok a baloldali csoportok és mozgalmak szerveztek, de nem lehet azt mondani, hogy az emberek az utcán mind egyformák voltak, sem azt, hogy mindannyian szélsőbaloldaliak. Az attól való félelmet, hogy az óriási rendezvényeket majd a korrupció hatja át, az emberek többsége osztotta. Biztos vagyok benne, hogy számos szélsőjobboldali is támogatta az olimpiai láng kioltására tett kísérleteket, de azok egyéni akciók voltak, egyetlen mozgalom sem vett részt a szervezésükben.

– Mi a te szereped a demonstrációban, hol a helyed a mozgalomban?

– Jelenleg nem tehetem meg, hogy száz százalékig a szervezésnek adjam magam, de minden lehetséges módon segítem a szervezőket. Én egy közepes méretű városban élek, az itteni tüntetések nem meghatározó jelentőségűek a politikai fejleményekre, sokkal fontosabbak Sao Paolo és Rió történései.

A legutóbbi demonstrációk hátterében egy nagy baloldali koalíció áll, tehát a Munkáspárt (a puccsban megtámadott miniszterelnök pártja), és más pártok, melyek a jelenlegi kormányt kritizálják, köztük radikálisok is: leninisták, trockisták, anarchisták, satöbbi. Ezek közt számottevő véleménykülönbség van, de most egyesültek a „Temer távozzon” (Temer az új miniszterelnök), és az „a szociális jogok nem támadhatók” jelszavak égisze alatt.

Minden nagyobb városunkban nagy tüntetések zajlanak, mióta a puccs megtörtént két héttel ezelőtt. Sao Paolo-ban több mint 100 000 emberrel vonultunk fel. Az én városom, Florianópolis 500 000 lakosnak ad otthont, és a tüntetés alkalmával 20 ezren vonultak az utcákon. A rendőrség sok helyen súlyos agresszióval lépett fel, ami ahhoz vezetett, hogy a tüntetők több helyen felgyújtott barikádokkal bástyázták el magukat, és banképületeket támadtak meg, tönkretéve berendezésüket. Nem világos, hogy az elkövetkező hónapokban mi fog történni, de hiszek benne, hogy az új elnök, Temer is eltávolítható lesz pozíciójából, az utcára vonuló tömegek és a munkások sztrájkjainak erejével.

– Emlékszem, hogy szoktál írni a témában.

– Most főleg a facebook profilomon írom meg az eseményeket, de az nem igazán érdekes a városom baloldali körein kívül állók számára. Tagja vagyok egy nemzetközi anarchista szervezetnek, ami a puccs után közölt néhány érdekes cikket a facebook.com/cabespecifista/ oldalon, egy angol és olasz nyelvre lefordított cikkünk pedig itt olvasható: anarkismo.net/article/29592.

– Nézted az olimpiai játékokat? Milyen eredményt ért el Brazília?

– Azt pontosan tudom, hogy Brazília hány érmet szerzett, mert a média másról sem beszélt, én viszont egyáltalán nem követtem figyelemmel a játékokat.

És mi a helyzet a többi brazillal?

– Azt mondanám, hogy a legtöbb embert érdekelték a versenyek és szurkoltak az atlétáinknak, de ez még nem feledtette el velük a komoly politikai és gazdasági válságot. A média minden nagyobb csatornája csak az Olimpiáról közvetített, próbálva ily módon feledtetni a puccsellenes vitát és demonstrációkat. Ennek az az oka, hogy az új, szélsőjobboldali elnök mögött az ország elitje áll, akiknek a dolgozók jogainak, és az általános szociális jogoknak a szűkítése áll az érdekükben – őket támogatja a média.

– Hallottál a magyarok eredményeiről?

– Bár éltem Magyarországon, és érzékeny szálak fűznek az országhoz, nem ismerem az olimpiai eredményeiteket.

– És a Paralimpiát nézed? Hogy szerepel Brazília?

– Nem tudom, hogy milyen eredményeket értünk el. A média sokkal kevésbé követi figyelemmel a Paralimpiát, ahogy a lakosság nagy része is. Ennek okát részben a fogyatékkal élőkkel kapcsolatos előítéletekben látom, de azt se felejtsük el, hogy a játékok ideje alatt született meg a korábbi elnök, Dilma Roussef ellen az ítélet, ami elvonta az emberek figyelmét. Ezzel végleg eltávolították őt az elnöki székből, így a tüntetések újrakezdődtek, ezzel volt tele a média. Magyarország paralimpiai sikereit sem ismerem.

– Hálásan köszönöm, hogy a rendelkezésemre álltál, több szerencsét kívánok a soron következő miniszterelnökökkel!

Így fest tehát a közéleti pillanatkép az Olimpiának és a Paralimpiának otthont adó országban, közvetlen közelről tekintve. Mindezek ismeretében nehéz lenne azt mondani, hogy Brazília nyert a játékok megrendezésével.

Utóirat: ezt a posztot az Allianz blogversenyének felhívására készítettem, ha tetszett, szavazz rám a versenyen!