Út Szerbiába

Reklámok

Egyetemi romantika

Akkoriban, mikor történetünk kezdetét veszi, teljesen bolondja voltam egy barna lánynak. Az egyetemről ismertük egymást, szociológiát hallgatott ő is, mint én, csak ő egy évvel később iratkozott be. Ha nem bukom meg kvantitatív adatelemzési módszerekből az első félévben, talán soha nem is ismerjük meg egymást. Megmaradt volna ő az elbűvölő ismeretlen lánynak, akivel időnként elmegyünk egymás mellett a tanszék előcsarnokában, és talán keddenként, a hatodik emeleti számítógéptermek egyikének irányába tartva, egyszer-egyszer beszállt volna mellém a liftbe, és olyankor lopott pillantások egymásutánjával megismerhettem volna néhány vonását, de nem hinném, hogy ez esetben közelebbi kapcsolatba kerültünk volna. Másodszor is fel kellett vennem a kvantitatív módszerek szemináriumot, hogy ugyanabba a csoportba kerüljünk. Első alkalommal szerencsére megbuktam.

A kurzus első hónapjaiban nem váltottunk egy tucat szónál többet. Kinyitottam neki az ablakot, mikor megkért, ő megköszönte, majd ültünk egymást mellett, továbbra is ismeretlenül. A feltűnő szépségű lány, akinek szfinx arcán csupán fürkészéssel és találgatással nem lehetett áthatolni, és a srác, aki legtöbbször egy szót se szólt a szünetekben, és emiatt öntelt fazonként kezdett tekinteni rá a csoport.

Eleinte nem kényszerítettem magam eléggé a kvantitatív módszerekkel való megismerkedésre, így esélyem sem volt megszeretni az adathalmok világát. Ezért is buktam meg korábban. Már az órák kezdetén elvesztettem a fonalat, és a gyors feladás után elkövetkező hosszú perceket a 9gag lapozgatásával töltöttem, vagy kerékpáralkatrész katalógusokat töltöttem le, próbálván a mellettem helyet foglaló, minden héten kitartóan jegyzetelő szépség előtt sportos oldalammal pózolni.

A vizsgaidőszak beköszöntével elérkezett a kettőnk ideje. Jegyzetekre volt szükségem, hogy a félévi vizsgám sikerüljön, és végre hátam mögött tudhassam a faktoranalízist, főkomponensestül. Könnyű kitalálni, kihez fordultam. Egy hétfő este megírtam Lucának facebookon, hogy jegyzeteket szeretnék tőle kölcsönkérni. Másnapra találkozót beszéltünk meg a tanszék pihenőjében. Arra kértem, hogy fél órával a kvantitatív szeminárium előtt jöjjön, így időt hagytam magunknak egy kis beszélgetésre. Luca ebből már sejtette, hogy forralok valamit, de azt biztos nem találta ki, hogy mit: teát. Ugyanis meglepetéssel készültem.

Másnap, a találkára egy termosznyi forró vizet, teás filtereket, két bögrét, és kis dobozban cukrot vittem magammal. Mikor leültünk a pihenő egyik dohányzóasztala köré, megkérdeztem tőle, még mielőtt magyarázni kezdte volna rövidítéseinek jelentéseit, hogy kér-e teát. Erre ő a tea- és kávéautomata felé pillantott, én azonban megelőztem. Táskámból a dohányzóasztalra pakoltam a rögtönzött teáskészletet, és ott helyben készítettem el neki a teát. Eltöltöttünk fél órát, majd együtt mentük fel órára a hatodikra. Ragyogóan éreztem magam, tudtam, hamarosan randevúra hívhatom.

Így ismertem meg őt, társamat és útitársamat Gucára, női főszereplőjét számtalan elmesélésre váró történetemnek, melyeket a pihenőszobabeli teázásunk óta együtt éltünk meg.

Nem a fogkefét kell először elpakolni, ha az ember utazni szeretne

Néhány évvel a második balkáni körutazásom előtt, egy franciaországi benzinkút parkolójában esett, hogy megismerkedtem egy stoppos lengyel fiúval. A civil életben informatikusként dolgozott. Mindketten Lyonba tartottunk, és úgy hozta a sors, hogy néhány órán át együtt koptattuk a forró francia aszfaltot. Rövid ismertségük két okból is nagy hatással volt későbbi utazásaimra: egyrészt azért, mert neki köszönhetően váltam végérvényesen digitális csavargóvá, másrészt pedig, mert az ő beszámolója nyomán ébrendt bennem kíváncsiság a gucai rezes fesztivál iránt.

Szeretnék egyszer még írni egy összefoglalást arról, hogy a stopposok milyen óriási hasznát vehetik az internet, és újabban az okostelefonok nyújtotta lehetőségeknek manapság. Egyelőre elég annyi, hogy a lengyel fiú megoldotta, hogy miközben egy stoppos valaki autójának anyósülésén zötyög, telefonján nyomon követheti saját pozícióját, offline megtervezheti a következő tíz, vagy száz kilométert, és ehhez minden szükséges információ rendelkezésére áll az útba eső benzinkutakról, pihenőhelyekről, autópálya lehajtókról, meg amiről még tudni érdemes.

Ez a lengyel informatikus mesélt nekem Gucáról. Többször hallottam már stopposoktól, hogy van egy piciny falu valahol Európában, csöpp község egy völgyben, melynek utcáin minden évben összegyűlnek a vidék rezesbandái, hogy egy négy napos fesztivál alatt megtáncoltassák a mulatni vágyó közönséget. Egy évvel korábban a lengyel fiú is odautazott, ahogy számtalan más stoppos is teszi az öreg kontinens szinte összes országából. Minden fesztiválozó élvezi a lazítást, a rám nem szólást, de egy autóstoppos csavargó számára találkozó is a fesztivál, gyülekező az elveszni próbálóknak, konferencia az útaktól tanulni vágyóknak. A lelkesedés, mely átjárta élménybeszámolóját, meggyőzött, ettől fogva látni akartam a Guca Fesztivált. Így hát, miután a vágyakozás belekerült a hátizsákban, már csak az adandó alkalomra vártam, hogy odautazhassak.

Ettől még persze fogkefét is tenni kell a hátizsákba. Viszont az is fontos, hogy ne csak az előre látható szükségleteinkre gondoljunk, de számítsunk a váratlan eseményekre is, elsősorban utasbiztosítással. Szakifiút is érheti baleset, vagy megbetegedhet, és erről a hátizsákba való bepakolás közben sem feledkezik meg. Mert ugye felkészülten szeretünk utazni, bebiztosítva!

 

Három hírem

A pszichológia egy elmélete szerint bizonyos emlékeket könnyebben fel tudunk idézni, mint másokat. Olyan eseményekre tudunk könnyebben emlékezni, melyek sok helyváltoztatással jártak. Ha például egy egész hónapon át minden nap a Margit-szigeti szökőkútnál várjuk Zsanettet papucsban, tehát minden nap ugyanazzal foglalkozunk és! ugyanott, arra nehéz részletesen visszaemlékezni. Nehéz az ilyesmit időrendbe tenni és kerek-egész történetként elmesélni. Mozgalmasabb életszakaszainkat könnyebben felidézzük, az emlékezés tehát a hely változásához jobban kötődik, mint az időéhez.

Már közel egy év eltelt, mióta kedves Lucámmal hazaértünk Koszovóból. Ami engem illet, azóta csak a fenekemen ülök. Habár nem tétlenül, de földrajzi tekintetben tekintve mozdulatlanul, és még annyit elárulhatok, hogy elbűvölő Lucám is emígyen tett. Bevettük magunkat Budapestre.

A blogomon megjelenő történetek igencsak kötődnek a helyváltoztatás jelenségéhez. Tulajdonképpen arról szól e blog, hogy én, a Szakifiú, megyek, meg néha mások is jönnek, vagy csak váratlanul egymásnak megyünk rijekai utcasarkokon. Mielőtt azonban a mozgásgazdag lényegre térnék, nevesül 2016 nyarának őrült történéseire, előbb a tél és a tavasz helyhez ragadt időszakáról szeretnék beszámolni, azok maszatos, időben elhelyezhetetlen, nehezen feldolgozható eseményeiről. Na persze a számos eset közül csak azokról, melyek összefüggnek blogommal, és arról a háromról is csak röviden, – hisz úgysem bírnék részletesen visszaemlékezni rá!

1 – Mecénásom, mecénásom…

Mikor legutóbb bejegyzést tettem közzé itt, épp véget ért az Allianz blogversenye, ezzel függ össze a blogszempontból legrelevánsabb hírem: mecénásra talált a Szakifiú!

Arra talán emlékszik a kedves olvasó, hogy a rengeteg megtisztelő szavazatnak köszönhetően az első öt helyezett közt végzett akkor még igencsak fiatal blogom. Kevéssel ezután, tavasszal újra kapcsolatba kerültem az Allianzzal, amikor is megkeresett a biztosítóóriás fiatal, rendkívül szimpatikus marketinges csapata. Megtetszett nekik a blogom, és szerencsémre éppen valaki hozzám hasonlót kerestek a nyári utasbiztosítási reklámkampányukhoz. Felajánlották, hogy támogatnak az írásban, és csak annyit kértek cserébe, hogy vegyek részt utasbiztosításaik népszerűsítésében. Testhezálló a feladat! Úgy tűnik, az Allianzzal való találkozásom nem egyszeri, és nem csupán egyetlen helyszínhez kötődő kapcsolat. Utam egy szakaszán elkísér a biztosító, együtt változtatjuk a helyet, így a nyár rövidke hátralevő részében többször is szóba kerül majd az Allianz. Mecénás, mi? Bizserget már?

 

Allianz.jpg

2 – Jó napot kívánok, Szakács András vagyok, okleveles szociológus.

A szakdolgozatom szintén szervesen kapcsolódik a tavaly nyári utazáshoz. Ja, igen, tavasszal lediplomáztam, ezt le kell szögezni. Szóval a szakdolgozat. Nem szeretnék olyan túlzó kijelentésekkel dobálózni, mint hogy azok a hatások, melyek a tavalyi nyár során értek, életre szóló jelentőségűek volnának számomra, mégis megtörtént, hogy Koszovót választottam szakdolgozati kutatásom témájául. Egészen pontosan arra voltam kíváncsi a kutatás alatt, hogy vajon melyek azok a társadalmi értékek a koszovói háborúban érintett nemzettestekben élő lelkekben, melyek hatása hozzájárulhatott a háború kirobbanásához. Általános érvényű, és az 1998-99-es koszovói háború esetében érvényes a kérdés: hogyan válik egy diák, egy közéleti személyiség, vagy épp egy pék hajlandóvá arra, hogy nagyon csúnyán bántsa a társait? Mi van veletek, emberek?! Minderről később bővebben.

TATK_diploma_2017_nyar_delelott_149.JPG

3 – A donde quieres ir, guapísima?

A 12/S osztály 2012-es érettségizettjeként, aki már nem is tudja számon tartani, hány osztálytársa, pontosabban szólva hány kedves barátja költözött már el Németországba, Angliába, Ausztriába, Svájcba, nem szólhatok másként: Óh, Uram, miért teszed ezt velünk?! Miért kell megannyi társamnak elhagyni otthonát, hogy távoli tájakon keresse a boldogságot? Miért űzöl el bennünket szeretett Veszprémünkből, Budapestünkről, Magyarországunkról?

Na jó, valójában sokkal vidámabb ez az utolsó hír: Lucával külföldre költözünk. Igen, mi is. Ott leszünk. Kint.

Néhányan már ismerik a terveinket. Nagy változás ez egy ember életében, a miénkben is az lesz, még a blogéban is az lesz. Azt egyelőre nem árulom el, hogy hova költözünk, maradjon ez titokban egyelőre! Lehet találgatni, a következő, imádni való fénykép talán segíthet, míg Lucus le nem szedeti velem…

20160402_134912.jpg

Azt viszont már most elárulom, hogy a mi külföldre költözésünk némileg kilóg a kisnagy magyar valóságból. Egyrészt azért, mert Luca és én mindig is sokat utaztunk, és ez az őszi “kiköltözés” is inkább nevezhető utazásnak, mintsem arról lenne szó, hogy disszidálunk. Belevágunk egy hosszú utazásba, melynek során több hónapot töltünk bizonyos városokban. Másrészt azért, mert minket nem az motivál (elsősorban), hogy euróval alapozzuk meg a jövőnket (ez másodsorban motivál)(sőt, inkább harmad- vagy negyedsorban). Azért megyünk, mert többet akarunk látni a világból, még most, amíg fiatalok vagyunk és mozgékonyak. Tulajdonképpen egyáltalán nem a pénz motivál minket, hanem a tapasztalati és érzelmi gyarapodás – hogy őszinte legyek, lehet, hogy csórón jövünk haza. Ugyanis, azt hiszem, önmagában is nagyon hasznos, ha hosszabb külföldi időszak épül be az ember élettörténetébe, ráadásul később pénzre is váltható, közvetlen módon például a nyelvtudás által, de az út hatására beinduló személyiségfejlődésen keresztül közvetve is. Az országválasztás pedig azért esett úgy, ahogy esett, mert ha már külföldön fogunk élni, azt olyan helyen szeretnénk tenni, ahol beszéljük és gyakorolhatjuk a helyi nyelvet. Na meg ahol meleg van, ez is nagyon fontos.

Ami a lényeg: a hátizsák az hátizsák, a kilóméterek még mindig rövidek, az Európai Uniós útlevél pedig továbbra is jackpotot ér, szóval hamarosan újra utazunk! Na de ajjaj, még csak augusztust írunk… Miről blogoljak őszig?!

Jégeső

Más lett a világ. Azután lett más, amikor váratlanul felkerekedtem, és olyan módon hagytam el az otthonomat, majd tértem vissza, ahogy korábban még nem csináltam soha. Kiálltam stoppolni az autópálya bejáratához a hátizsákommal, feltartottam a hüvelykujjam, és egyszer csak eltűntem.

Hét órával később a tengerparton ültem egy szökőkút medencéjének peremén, ahol megismerkedtem Vicentével, a portugál csavargóval, majd tizenhárom óra elteltével már Nikával filmeztem a konyhában. Újabb hét óra múlva Vicentével nekiindultam Velencének, és tizenhárom órával később oda is értem, ahol hét óra ébrenlét és hét óra alvás után hátat fordítottam a valószínűleg végtelen távolságoknak, hogy hazainduljak. Tizenhárom órán át törtem az utat Trieszt felé, ahol a könnyelműség és a balszerencse kereszttüzében hét didergő órát töltöttem egy benzinkút szegletén kucorogva, de ekkor a gondviselés értem küldött egy nagyszerű spanyol kamionvezetőt, aki olyan erővel lendített Magyarország felé, hogy tizenhárom órával később már kinyújthattam kezem a nyúl üregéből, és megkapaszkodhattam egy kezem ügyébe eső fűcsomóban. Rántottam  magamon egyet, mire az üreg olyan erővel vetett ki magából, hogy egyenesen a Balaton vizébe bukfenceztem.

Így esett, hogy elmentem a tengerhez és vissza, így fest most visszaemlékezve ez a történet, és akkor hazaérkezve, Siófok utcáin téblábolva is valami ilyesmi gondolatok kavarogtam a fejemben.

Akkor még nem jutott eszembe, hogy nem csak az változott meg azon az úton, hogy új helyekkel bővült ki az ismert világom, és hogy nem is ez volt a lényege a változásnak. Ami igazán nagyot ütött rajtam, az egy mindaddig ismeretlen állapot megtapasztalása volt. Nem az vált fontossá, hogy hova megyek, hanem az, hogy olyan módon utazok, ahogy azt korábban még soha sem tettem. Olyan irányból álltam az élet elé, amit korábban nem ismertem. Belekerültem egy különböző valóságba, pedig én magam továbbra is megmaradtam kelet-európai egyetemistának, egy felemelkedő munkáscsalád gyermekének, egy érzékeny balféknek, tehát maradtam, aki voltam – viszont tanultam valami olyat, amihez hasonlóról azelőtt nem volt tudomásom.

Azt hiszem, lehet mondani, hogy ez egy level up volt, újfajta életesemény, és egyben paradigmaváltás. Megváltozott a világ – noha csak az én kis világom, de vele az a rész is, ami én vagyok a világban, és bár csak egy halvány árnyalat adódott hozzá, de az annak a teljes egészéhez hozzáadótott. Siófokon révbe ért egy életismereti expedíció.

Mindennek révületében sétáltam a városközpont irányába. Ott gyalogolva még megesett az a kis sorspoén, hogy két hátizsákos külföldi srác leszólított útbaigazításért. Épp nagyon útban voltak valahova, tudni akarták, hogy merre induljanak az autópályához. Stopposok… Elmondtam nekik, amit tudniuk kellett, aztán a kezükbe nyomtam azt a zacskó őszibarackot, ami a kedvenc gyümölcsömöm volt akkoriban, és amit az imént vettem egy Spárban, és ők meglepődtek és elfogadták, így amit addig én majszoltam, azt attól fogva ők majszolták tovább.

Mármint persze nem ugyanazt a szem barackot, hanem a többi különálló szem barackokat, a lényeg ebben csak annyi, hogy olyannyira könnyűnek, légiesnek és szabadnak éreztem magam, hogy ettem, amíg ennem kellett, és ez jó volt nekem, és amikor már nem kellett ennem, akkor a feleslegessé vált tulajdonomat tépelődés nélkül tudtam akarni felhasználni valami kedves kis célra.

Egyszer csak az támadt bennem, hogy most nagyon tudnám érezni a Balatont.

Átvágtam a közeli parkon, az égig érő platánok alatt tekergő ösvény mély kavicságyában gázolva kötelességtudóan zörgött a sportcipő a lábamon, törte a kavicsfelszínt, mint a jeget. Elmentem a partig, ahol aztán lefeküdtem a fűbe, és próbáltam azon gondolkozni, hogy hazaértem, de nagyon zsongott a fejem. Csak kapkodtam a gondolataimat ide oda. Jó érzés volt lefeküdni a fűre, de nem volt olyan egyszerű lelassítani négy nap törekvés után. A szél néha rátolta a meztelen lábszáramra azokat a cseppeket a Balatonból, amik az apró kis hullámok tarajáról felugrálnak, ennek a tapasztalása tudott csak némileg csillapítani.

Rövidesen feltápászkodtam, és beültem a restibe egy sörre. Nem volt jó ötlet inni, nem esett jól, de a veszprémi busz érkezéséig eltöltöttem vele az időt. Az a busz aztán tette a dolgát, és hazavitt.

Veszprémben már a házunk felé sétáltam a széles, mogyorófás Jutasi úton, és épp kezdett egymásnak feszülni bennem a távollét érzése, meg a menekülésből hazaérkezés, amikor egyszer csak eleredt az eső, amolyan hirtelen támadt nyári zivatar módjára. Nem is csak egyszerű eső volt az, hanem jég is potyogott az égből. Keletkezett bennem egy vers ekkor, amit megmagyarázatlanul szeretnék itt hagyni a történet végén, és ami mindössze két szóból áll:

Hazaérni jégeső.

Otthonhoz közel

Gyaloghíd kötötte össze az autópálya két partját, így egész egyszerűen átsétáltam a túloldalra.

Odaát a parkolót elhagyva gyorsan felvettem a pozíciót stoppoláshoz. Várnom kellett vagy egy órát, és bár eleinte még élveztem, hogy az erős napsütés átmelegíti még a csontjaimat is, – amik ugyanis nem felejtették el az éjszaka hidegét -, de végül már kezdett csillapodni a lelkesedésem. Néhány kedves autóst el kellett engednem, mert nem az én irányomba utaztak, de aztán lefékezett előttem egy sötétített ablakú fekete BMW terepjáró, a volán mögött egy kikent-kifent, vaskos cigányasszonysággal, meg mellette a csinos, hosszú  koromfekete hajú lányával.

Majdnem egész a magyar határig elvittek. A lány beszélt angolul, vele társalogtam, meg rajta keresztül az anyukája is üzent néha. Aranyosak voltak, a benzinkúton megkérdezték, hogy energiaitalt kérek e vagy vizet, és mivel egyiket sem kértem, ezért mindkettőt hoztak.

Egy, az autópályától néhány kilométernyire fekvő faluban laktak, ahova meghívtak magukhoz ebédre, meg hogy aludjak is náluk aznap. Bennem viszont nem volt már kalandvágy ilyesmire, akár családi programról volt szó, akár a lány fejét kellett volna bekötni. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy mi sül ki a dologból. Ha Vicente még velem van, ő biztos tárgyalás nélkül rávágja, hogy menni akar, én meg úgyis vele tartottam volna. De így csak hazafelé húzott a szivem.

Nekem adta a nő a névjegykártyáját, de egy mukkot sem értettem abból, ami rá volt írva, azóta meg sajnos már el is veszítettem azt a kártyát. Ha esetleg még előkerülne valahonnan, mindenképp megosztom!

Végig nagyon kedvesek voltak, és ahelyett, hogy lehajtottak volna a városuk felé, inkább elvittek a néhány percnyire található, soron következő fizetőkapuig, hogy onnan könnyebben stoppolhassak tovább. Annyiból vált kellemetlenné a dolog, hogy miután engem kitettek, nem tudtak megfordulni anélkül, hogy áthajtsanak a kapun, a fizetőkapus embernek meg nem nagyon akaródzott átengedni őket, fizetés nélkül, egy megfordulás erejéig. Végül szerencsére megadta magát – én mindezt csak távolabbról figyeltem, de rosszul éreztem volna magam, ha miattam kell a lányoknak potyára kifizetni egy szakaszra az útdíjat.

Itt nem sokáig ácsorogtam, az első néhány autó csak lassított mellettem elhaladva és a sorompónál állt meg, de a harmadik vagy a negyedik már az én oldalamon tekerte le az ablakot.

Örömtelin pillantottam meg a felségjelzést a rendszámtábláján. Immáron egy magyar hapsi mellé ülhettem be, ráadásul egészen Siófokig vele tarthattam. Ugye tudjuk, hogy ez mit jelent? Ez volt az utolsó fuvarom ezen az úton, az első külföldi, szóló stoppos utamon. Ezzel megmutatta a kirándulás, hogy mikor és hol fog végződni.

zagrab-siofok
A Balaton már hazai pálya!

Az a férfi egyébként érdekes forma volt. Jó drága, egyévesnél biztosan nem idősebb Volvóval járt, a hátsó ülés fölött vállfára akasztva lógott az öltönye, szóval egy jól szituált harmincasról beszélhetünk. Körülbelül egy órán át utaztam vele, frissen borotvált arcával egész végig csak arról a két témáról beszélt felváltva, hogy ő mennyire gyorsan szokott hajtani és mekkora bírságokat kap érte, meg hogy mennyire hangosan tud szólni a zene az autójában. A jóisten tudja, mit kompenzált ezekkel, de nagyon kompenzálta – mindenesetre filmbeillő volt a jelenet, ahogy százhetvennel tekerünk a pályán, előzgetjük a szabályosan közlekedőket, és a kedvenc Vivaldi tételeinket hallgatjuk a valóban számottevő hangrendszeren.

Siófokra ő nem ment be, ezért a lehajtónál állt meg, ott ugrottam ki az autóból. Nem túl szerencsés fejlemény, extra körültekintően és a lehető leggyorsabban lesétáltam az alattunk keresztező főútra. Ahogy a rámpa legszélére húzódva fürgén szedtem a lábamat, és a kanyarban a gaz fölött feltűntek Siófok első-utolsó épületei, már csak percek választottak el attól, hogy felismerjem: még ma Veszprémbe érek, és most először leteszem a hátizsákot.

Macskabálna

Ezek a nagy kamionok csak úgy mennek maguktól az autópályán, nem is kell őket igazán vezetni, elég néha kiigazítani. Abból is látszik ez, hogy a sofőröknek vezetés közben mindig van két szabad kezük arra, hogy mutogatással illusztrálják a mondandójukat, meg a rádiót tekergessék, vagy okostelefonon szótárazzanak, és más ilyenek. Alejandro például egyszer csak rámutatott a narancsos rekeszre, és elkezdte magyarázni, hogy hol van a fele annak a ládának, és közben a hátizsákomra is hevesen mutogatott. Kérésére az utóbbit kinyitottam, az az őrült meg belepakolt vagy másfél kiló narancsot. Ilyen jószívű vendéglátó volt ez a spanyol!

Jól szórakoztunk Zágrábig – néha úgymond dumáltunk, vagy dolgokat mutogattunk egymásnak a térképen, máskor meg rádiót hallgattunk, szóval elteltek az órák.

Dél körül értük el a várost, és én még egy darabig Alejandróval maradtam. Azt javasolta, hogy menjek el vele a nagykerhez lepakolni a portékát, és ha megvárom, míg végez, utána ki tud tenni az autópályán, egy alkalmas helyen. Miért is ne akartam volna kitenni magam még több narancsevésnek? Na meg, gondoltam, így legalább megnézhetem a vontatmányt belülről, meg egy picit a raktárt is.

20150616_092307.jpg
Na ki ül luxuskamionban?

Becsatlakoztunk a város szívébe vezető sugárút lüktetésébe, kereszteződéstől kereszteződésig, lámpától lámpáig sodortattuk magunkat a forgalommal, míg nem a nagykerhez vezető kis útnál letértünk. Ettől kezdve egyre keskenyebb utcákon át vezetett az út, vártam, hogy hamarosan rákanyarodunk valami gyalogösvényre vagy sündisznócsapásra – a kamion mindeközben ugyanolyan óriási maradt, élmény volt nézni Alejandró és a monstrum balettjét.

A legszűkebb maga a nagyker udvara volt. Úgy kell azt elképzelni, hogy van egy jókora területű raktárépület, aminek az egyik oldalára popsival rá tudnak tolatni a kamionok. Ez a beálló rész úgy lett kialakítva, hogy a kocsi rakterének padlószintje a raktáréval egy magasságba kerüljön, így könnyen ki lehet gurítani a raklapokra tornyozott jóságot. A felsorakozó kamionok előtt ez esetben alig öt-hat méternyi hely maradt, és ha mondjuk a tizenhármas és a tizenegyes számú beálló közt felszabadul a tizenkettes, oda nagyon nehéz bemanőverezni – gondolhatnánk, de ezek a kamionsofőrök olyan ügyesek, és olyan aprólékos gonddal tudják mozgatni a hatalmas gépeket, hogy azt az ember fia el sem hinné. Szűkebb kanyarokban a kamionkerekek fekete nyoma a padkán, vagy az épületsarkok kopása mind annak a jelei, hogy itt ügyes sofőrök hajtanak végre lehetetlen küldetéseket.

Olyanok tehát a kamionok, mint egy macska, ami lehetetlen helyekre bújik be. Ugyanakkor az autópályán meg olyanok, mint a lomha bálnák. Ha egy macska és egy bálna párosodna, abból valami olyasmi lenne, mint egy kamion. Tulajdonképpen látta már valaki valaha, hogy konkrétan hogyan készül egy kamion? Kérem jelentkezzen, máskülönben máris gyanút fogok macska-bálna ügyben.

Miután a rakodással végeztünk – vagyis a pontosság kedvéért miután kivártuk, hiszen nekünk semmi egyéb dolgunk nem volt, mint hogy újra és újra türelmetlenkedve nézzünk az óránkra, majd ilyenkor mindig hangosan és rosszallóan csettintsünk a nyelvünkkel, hogy még mindig nem kerültünk sorra a kegyes targoncás méltóságos napirendjén -, kivergődtünk a városból.

A hely, ahol a kiszállásomat terveztünk, nem egészen ott volt, ahol elképzeltük. Az lett volna az ideális, ha találunk egy benzinkutat a Budapest irányába tartó autópálya kezdeténél, de ilyen nem volt található, hanem ehhez képest vagy 15 kilométerrel délkeletre, a körgyűrűn tudtunk csak megállni.

Egy óriási pihenőhelynél fékeztünk le. Kinyitottam az ajtót, és kidobáltam a cuccaimat. Csak úgy röpködött kifele a térképkönyv, a pulcsim, a papucsaim – kívülről nézve vicces látvány lehetett ez az egész, pedig az oka csak annyi volt, hogy nem akartam háromszor létrázni. Így aztán mindösszesen egyszer másztam le a hátizsákommal, meg egyszer vissza, hogy kezet nyújtsak Alejandrónak, majd magam is leugorjak. Elköszöntünk.

Ekkor valami furcsa kifejezést vettem észre az arcán, amit nem tudtam, és azóta sem tudok meghatározni. Mintha zavart, elégedetlen, vagy szomorú lett volna. Van néhány elméletem, de valószínűleg csak az történt, hogy elszomorította, hogy mostantól megint egyedül kell vezetnie napokon át, miután ilyen remekül összebarátkoztunk. Így könyveltem el a zavarát, és nagyon szépen őriztem meg emlékeimben a spanyol kamionsofőrt, aki megmentett a kis olasz benzinkútnál, és akivel egy szót sem tudtunk beszélni egymást közt, mégis mindenben megértettük egymást.

Ő folytatta útját délnek, én meg az ellenkező irányba, tovább hazafelé. És egy dolgot ne tévesszünk szem elől. Újra Zágrábban voltam, újra ezen az őrült zágrábi elkerülőn, és már megint meg kellett fordulnom az autópályán, átvergődni valahogy a túloldalára. És persze nem pont ugyanannál a benzinkútnál, ahol már ismertem a járást. Úgy látszik, össze-vissza mentem. Nem mintha számítana, egyébiránt.

Na de ilyesmitől már nem ijedtem meg! Az autópályán nehéz megfordulni, de csak rutintalanoknak, nekem ez már nem okozhatott gondot, meg se kottyan az a kétszer hat sáv – túlzott magabiztosságomat pedig az indokolja, hogy ezen a helyen az autópálya mindkét partján állt egy-egy pihenőhely étteremmel és benzinkúttal, a két komplexum közt híd ívelt át a sztráda fölött, és ezen egész egyszerűen át lehetett sétálni.